Tavak Tengerén

Liebold Beate

Tavak tengerén

Szökőn, mélán

Az ember a szélben jár földi ösvényen,

süt a Nap, olajfa ágai lengenek,

egyre vándorolnak a felhők tovább,

és egy kis halacska úszkál a tóban.

A kis tóhoz járok így én hétvégeken,

szétnézek, hagyom, hogy mélán lengedezzem,

a szőke hajam lobog az ágak közt

mint tücske a nagy réten, úgy elszököm.

Szelek hátán menekül, repül a lelkem,

nincs továbbra e pokoli köveken,

szárnyai szép fellegre feljebb visznek,

repülő csóvájában majd felejtek.

A tó csillogó vizein ...

Csónak, kis kacsacsalád a tó felszínén,

fodrozódódik léleknyi vízörvényben

és a tava melyében ott a kövök,

melyek soha többé nem emelkednek.

Bennem a nagy csend, templomi harangkongás,

hullámtörés felverte moszat lábamnál,

hullámok szétsimítják rajtam a fényt,

a nagy medence és nádas visszhangját.

Még maradok, mielőtt tovább kell mennem,

lábnyomom majd hull a parttól messze,

érzéki csalódás vagy szív tiszta vágy,

hátra marad lányálom nagy szerelme.

Budapest, június 20.