Festő

Festő

A dűnékben kis házak narancs-sárgája,
mély sötétkék hullámvölgyek zord morálja,
amit kisfiú hall, tüstént odaszalad,
milyen meleg a homok most lába alatt.

A strandon lassan sétálgató turistákat
figyel, a vízen tarka halászbárkákat,
a messzeségben szálló fehér vitorlákat,
nyers sziklaformákat, zöld hullámzó tájat.

Most ott áll, festi a tengert állványon is túl,
úgy látja a világot, mint egykori kisfiú,
még mindig ugyanaz az örült megszállottság,
 megörökítve sok szépséget vásznon át.

Majd épít egy házat, tágas virágos kertben,
nagy fűzfák, zöld tavacska is legyen bent,
rajta a tündérrózsa, fehéren, mályvásan,
vízen tükröződik dús árnyalatában.

És készít a festmények egész sorozatát,
korán reggel, délben, késő este, éjszaka,
milyen színben fest a kert nyáron, a tó télen,
válósággal kifejezi sok festékben.

Egyre rosszabbul lát, szemüvege ugyan kell,
most viszont nem érdekli, csak itt a nagy panel,
rajta az egész kert, minden sarka, kis hídja,
minden faja, szép virága, e harcát kell, vívja.

Mégis elkapja a düh, mindent szétrombolna,
a festményt is, de vigyáz rá régi cimbora,
még egyszer lefesti, mind tanulmány, vázlat,
reggelre ugyan kész lesz, csak eléri halála.