Galamb

Galamb

Szépen léhán

szálldogál a

fehérszárnyú

kis vadgalamb;

korán felkelt

s már elhagyta

puha fészkét,

mint ma én is,

nem sejtve: mi

vár ma még rá

jön-e vihar

vagy süt a nap

nem érti még,

mi az idő:

hóvihar? vagy

csak kis szellő?

Tavak Tengerén

Liebold Beate

Tavak tengerén

Szökőn, mélán

Az ember a szélben jár földi ösvényen,

süt a Nap, olajfa ágai lengenek,

egyre vándorolnak a felhők tovább,

és egy kis halacska úszkál a tóban.

A kis tóhoz járok így én hétvégeken,

szétnézek, hagyom, hogy mélán lengedezzem,

a szőke hajam lobog az ágak közt

mint tücske a nagy réten, úgy elszököm.

Szelek hátán menekül, repül a lelkem,

nincs továbbra e pokoli köveken,

szárnyai szép fellegre feljebb visznek,

repülő csóvájában majd felejtek.

A tó csillogó vizein ...

Csónak, kis kacsacsalád a tó felszínén,

fodrozódódik léleknyi vízörvényben

és a tava melyében ott a kövök,

melyek soha többé nem emelkednek.

Bennem a nagy csend, templomi harangkongás,

hullámtörés felverte moszat lábamnál,

hullámok szétsimítják rajtam a fényt,

a nagy medence és nádas visszhangját.

Még maradok, mielőtt tovább kell mennem,

lábnyomom majd hull a parttól messze,

érzéki csalódás vagy szív tiszta vágy,

hátra marad lányálom nagy szerelme.

Budapest, június 20.

Úton a tóhoz

Úton a tóhoz

Egy hosszú nyírt ösvényen a mezők közt
fürkészem a füvökben kis bogarakat,
pataki víz zengése a nád mögött,
lombok között a vándorló madarak.

Az út pora már nem száll rám, ballagok
érintetlen földöken, csak a nap barnít,
lágyan surrog száraz fű a talpamat,
még hosszú az út, a távoli tó ott vár kint.

Egy kakas szól az udvaron, hangosan,
a tücskök is lármáznak, mindkét oldalon,
a nyári meleg oly frissítően hat,
a patak szélén ringanak a pipacsok.

A kis fehér híd nincs messze a víztől,
egy nagy kutya felém jön, körülszaglász,
egy farönkön átmászok, nedves a cipő,
majd megszárad, már látszik a kicsi faház.

Felmászok a gát hosszú tetejére,
elém tarul egy szelíd kék tó felszíne,
majd letelepedek a part kövére,
ellátok a tó tükre fölött messzire.

A sekély vízben bújik az ebihal,
türkiz szitakötő elrepül előttem,
egy gólya felemelkedik a hallal,
majd száll a tó fölött, a partig követem.

Már vissza is megyek, időbe telik,
míg hazaérek, de most is szép lesz az út,
az út szegélyét virágok ellepik,
ha elfáradok, kezet mos a szökőkút.

Úton a tó felé

Úton a tó felé

Könnyű léptekkel/ a füves ösvényen,/
hűvös patak mentén, közelgek a tó felé,//
a nagy mezőn madarak bújnak meg,
a nád között békák brekegnek.

Szálldogál a gyermekláncfű pelyhe,
panaszkodnak a kotnyeles varangyok,
a cickafark hatalmas fejei utamba állnak,
egy bodzavirágot leszakadok.

Átmenve a kis hídon, csobog a patak,
egy magányos pipacs áll a réten,
a mezőn szép sorokban már áll a búza,
kukorékol a kakas, a tücsök zenél.

A tó mellett lelkesen várnak a halászok,
buborékok látszanak a felszínen,
hogy vajon nagy keszeg horogba harap-e,
ringanak a csónakok a tópart mentén.

Nyári éjszaka

Nyári éjszaka

Milyen csendes most az éjszaka, hosszú
ösvényen barangolva a mezőkön,
fehér virágok fénye oly szomorú,
lehajtom én is a fejem, vesződöm.

Sündisznó előszökken a bokrok közt,
nem bántjuk egymást, fölé tovább lépek,
utamba cickafark dús csokra csörög,
átvergődöm magam, kis mozgó képek.

Felmászva érdes gáton, terül a tó,
fölöttem ezer csillag nekem biccent,
a víz susogása most almosító,
a parton szálló szellő vele visz el.

Út fényei a távolban csillognak,
vízre száll mellettem egy kacsacsalád,
hallgatom, ahogy szelíden csobognak,
megyek én is, lábam majd hazatalál.

Budapest, 2011-07-07

Éjszaka

Éjszaka

Pipacson integetve ülnek a gyerekek,
lábat lógatva, az Éjszaka tündére
ott ül a középen, rá bólogatva.

Angyalok nyújtózkodva széles szárnyukon,
már elaludtak, gyerekek is alszanak
szép levélágyukon, reá simulva.

Már csak a bagoly fent van, magas fenyőágon,
nagy szeme nyitva, kislány vár a hajnalra,
sápítva az ágyon, karát kinyújtva.

Virágok a nagy réten mélyen még alusznak,
fejet ernyedve, álmodnak, és magukba
zárva a vágyukat, szirmot elengednek.

Változnak a napszakok, évszakok, életkorok,
felváltva egymást, de muzsikálnak a kis
gyerekek, naphosszat, reményeket gyárt.

Éjszakában alszanak, oly sokat álmodva,
új napot várva, és újra eljön a hajnal,
fényt sugározva, mosolya árad.

Est

Est

Rózsaszirmok közt hajlik le a liliomfej,
Luna leplére, gyerekek muzsikálnak,
halk csillagos est, öltve zenébe.

Furulyáznak, trombitáznak és harsonáznak,
virágon ülve, liliomkelyhen állnak,
táncolnak, vigadnak, nagyon örülve.

A lámpánál ülnek, trombitát leeresztve,
elgondolkodva, az égben repkednek, már
lámpást a kezükben, felhőn lobogva.

És feljön az éj pirospipacs kendőjében,
zenét hallgatva, kislány kis birkákra
figyel, fent az égben, nagyot álmodva.

Zenélnek, sokat mesélnek még késő estig,
nem elfáradva, és barátságban élnek,
örömükét lesik, szívük odaadva.

Gyűszűvirág és gólyaorr között beszélnek
varázsmesékről, Luna ereszti leplét,
betakarva őket, közeli ég felől.

Nap

Nap

a jó Földanyát veszik körbe a gyerekek,
vele babrálva, többen már kint időznek,
dolgoznak a kertben, termést aratva.

Az anyát elengedve, mennek ki a kertbe,
örömben futva, a kalászt megfogják,
a földre letérdelnek, hozzá simulva.

Bogáncs és csalán közt végzik a nehéz munkát,
a kertet ásva, virág szárát ölelik,
a földet ápolják, szálra másznak.

Lassan felnőve, egyre magasabbra vágynak,
virágot szednek, nagyobb virágkoszorún
fekszik egy angyal, rájuk lesve.

Friss gyümölcsöt kóstolva, napraforgón állva,
magas rétegen, velük szed csipkebogyót,
málnát az angyal, a kertre lenéz.

Fűszálakon ülve, harangvirágot csengetve,
lent a kertben, a gyerekek dolgoznak,
leszedik a szedret, közel van az est.

Fáradtan

Fáradtan

Fáradtan egy budapesti könyvtárban
írom ezt a verset, majdnem álmodom,
tavaszi nappal hallom az utca zajait,
mellettem tornyosodnak könyvpolcok.

Süt a nap, nyitva állnak a nagy ablakok,
egy kis szellő engem is érint, felébreszt,
eszem egy kis túrórudit, falatozom,
vizet iszom hozzá, így is csak szenvedek.

Úgy kellene írni, mint a nagy Szabó Lőrinc,
Semmiért egészen, Különbéke, Mi még?
ő tudott hatni az emberekre, bőrig,
és volt egy isten áldotta egyéniség.

Belemélyülök verses köteteibe,
belőlük sokat tudok meg életéről,
hogy keményen dolgozott, nappal és este,
és áramlik felém egy hús-vér emberből.

Reggel

Reggel

a nő egy fényliliomot tart a kezében,
akár egy fáklyát, a levegőben kicsi
angyalkák repülnek, mennyzenét játszva.

Egy baba fekszik a réten, oly újszülötten,
mint az új reggel, kisfiú üdvözli a
kisdedet, egy felhőn lebeg.

A liliomvirágban kis gyerekek ülnek,
egymást ölelve, a nő hajából szökell
a fáklyatölcsére, átfogja keze.

A Nap sugarai átölelik a reggelt
nagyon gyengéden, gyerekek összekötik
a Napot a Földdel, egymásra nézve.

Lányok a virágokon az ég felé néznek,
kezük feltartva, kis angyalkák álmodva
néznek fentről őket, elábrándoznak.

A liliomgyökerek alatt ül egy gyerek,
ezeket tartva, a virágfejek hordják
a kis embereket, magukba zárva.

Egy Reggel

Egy Reggel

a hajnalt bearányozza a liliomfény,
egy meztelen nő átjön az ég alján,
előtte elterül egy nagy harmatos rét,
a reggel mosolyt ébreszt a szájára.

Aurora lépeget halvány rózsaszirmokban,
és hófehér virágkelyhet ölel magához,
kisbaba fekszik a virágos ágyakban,
közeledik a nő az újszülött lányához.

Kisfiuk simogatva nézik a kisdedet,
még oly védtelen, kitett kisgyermeket,
az anya a haját fésüli, tükörbe nézve,
a gyerekek kiszaladnak a kertekbe.

Kezdődött az új nap, reményben teljes,
a Nap sugarai átfényesítve mindent,
magához öleli az anya a gyermeket,
érezve a boldogságot egy égi szinten.

A piros cipellők

A piros cipellők

Táncol a balerina, végetlenül,
vérében a cipők ritmusa,
pörög ő hetyke lábujjhegyén,
belül súg neki féktelen múzsája.

Szerelme kering a sarokban,
odafut, magasra feldobva lábát,
előtte hajol, felvéve mosolyát,
kis léptekben kavarog tovább.

Piros szalag tartja a cipellőt,
csipkés szoknyája billeg derekán,
a haját hátrafogta megfelelőn,
zenével pulzál végig üvegvénán.

Tűz és jég között megfordulva,
magasra ível csillagos csóvája,
szeretve táncol, egyre hajtja magát,
fut ő folyóvölgyen és hegyen át.

Szívében szenvedély, szerelem,
bár lelke rég ördöggel szerződött,
végre megállna már, fékeveszett,
vágya halálos táncba szökken.

Nem hagyom itt a várost

Nem hagyom itt a várost

Bár sokszor már utált és meg is ártott,
Nem hagyom itt ezt az átkozott várost.

Először elbűvölt, elvarázsolt,
Merő szenvedély, tűz, izzó parázs volt.

Később jéghideg lett, már nem szeretett,
Már úgy határoztam, elmegyek végleg.

Megválni mégse oly egyszerű tőle,
Bilincsbe vért, már mondtam is: „Lőj le!”

De nem engedett: „Hisz, itt van a helyed.”
Újra a románc, és komolyabb lett.

Megbirkózni vele olykor már nehéz,
Hisz konok, büszke, borzasztó fenevész.

Szívtelen, undok, vérlázító, léha,
Lerombolsz, züllesztesz, tudod jól, néha.

Bár ismerlek szinte jobb oldaladat,
Megtanítottál engem, megvállaltad.

Te hűséges, csúnya, mégis szép város
Küzdettem veled, erősebb varázsod.

Eső előtt

Eső előtt

A tópartnál/ ülve//, hullámok /jönnek felém,
kis kőrökben //tükröződik bennük/ a fény.
Hazafelé /füves utcaszél,// ki van kötve/ két ló
két külön/ fához, //sötétbarna és /szürkésfehér.
Kis virágok, liliomok, és magányos pipacs,
a rónán egy büszke rózsa kirívóan vár.
A simogatást várja egy kis fehér kutya,
lehajlok hozzá, arrébb fütyül vén gazdija.
Az emberek ülnek szép kertekben,
sütnek, serceg a vastag kolbász,
én csak elballagok mellettük,
míg figyelek madarak hangjaira.
Valahogy nyomasztó ma az idő,
mintha készülne a vihar,
fenyegetően gyűlnek a sötét felhők,
felnézek: mikor lesz már eső.

Festő

Festő

A dűnékben kis házak narancs-sárgája,
mély sötétkék hullámvölgyek zord morálja,
amit kisfiú hall, tüstént odaszalad,
milyen meleg a homok most lába alatt.

A strandon lassan sétálgató turistákat
figyel, a vízen tarka halászbárkákat,
a messzeségben szálló fehér vitorlákat,
nyers sziklaformákat, zöld hullámzó tájat.

Most ott áll, festi a tengert állványon is túl,
úgy látja a világot, mint egykori kisfiú,
még mindig ugyanaz az örült megszállottság,
 megörökítve sok szépséget vásznon át.

Majd épít egy házat, tágas virágos kertben,
nagy fűzfák, zöld tavacska is legyen bent,
rajta a tündérrózsa, fehéren, mályvásan,
vízen tükröződik dús árnyalatában.

És készít a festmények egész sorozatát,
korán reggel, délben, késő este, éjszaka,
milyen színben fest a kert nyáron, a tó télen,
válósággal kifejezi sok festékben.

Egyre rosszabbul lát, szemüvege ugyan kell,
most viszont nem érdekli, csak itt a nagy panel,
rajta az egész kert, minden sarka, kis hídja,
minden faja, szép virága, e harcát kell, vívja.

Mégis elkapja a düh, mindent szétrombolna,
a festményt is, de vigyáz rá régi cimbora,
még egyszer lefesti, mind tanulmány, vázlat,
reggelre ugyan kész lesz, csak eléri halála.

Álmodom

Álmodom a nyárt

Éjfél felé, hallgatva az elmúlt nap csendjét,
magamban elmerülve, csak álmodozom,
szép hangokat hallok, a végtelen zenéjét,
bennem él a múló tavasz, és varázsol.

Mint a tóban a kis ebihal, csak lebegek,
egy szitakötő repül el a vízparton,
követi a párját, egy gólya emelkedik,
feszegeti tág szárnyát a láthatáron.

A tücskök előveszik kicsi hangszerüket,
ellepve a széles mezőt, koncertet adnak,
távoli éjjeli zenéjük bennem lüktet,
elhangzik a szívemben csellós szonáta.

A nyár is bevonul álmok mezejére,
sétálok napsütéses tájon, lézengek,
virágok mézét gyűjtik zümmögő méhecskék,
csiripel egy madár, lassan ébredek.

Hidak

Hidak

Egy lovas kocsi a híd szerkezetén,
hömpölyög a folyó végig csendesen,
nők a rakparton mosnak nagy hevenyben,
míg a másik parton a Nap le nem megy.

A színek déli tájegység jelei,
halványkék, borvörös, világossárga,
a magas fűben egy csónak élei,
a mosástól hullámzó vízábra.

Nem csak a függőhíd emlékezteti,
régi, elég távoli élményekre
ezek a mosónők itt lebegtetik
elmúlt gyerekkori emlékeket.

A szélen állnak magas ciprusfák,
a véges déli táj jellemzősei,
a másik szélén egy nagy provence-i ház,
a festő egy sétájának hű részei.

Csillagos Éjszaka

Csillagos Éjszaka

Elterül a távoli dombvonulat,
szélében lankákon növekvő olajfák,
lassan merülő bizsergő hangulat,
benne a csillagok szakadnak rajtam.

Tűzhányók a lassan forgó csillagok,
és ciprusfa áttöri az éghatárt,
a hegyek kékje egy kissé zaklatott,
elvont fények kísérik az éjszakát.

Domb tetejéről nézek a falura,
a kis templom tornya villámhárító,
elmerengek, az éjszaka oly fura
fények, tüzek, hallucináció.

Fényesek a kis házak ablakai,
az erdő simogatóan öleli
a falut, a hegyeket, határait,
a tájat lágy fények körbeveszik.

Lassan visszafordul a fáradt vándor,
még elmerül az éjszaka fényében,
rég festette képét az őrült Van Gogh,
csillagai most oly szépen fénylenek.

Napraforgók

Napraforgók


Kék háttéren a sárga napraforgók,
levágottak, és fejig lemetszettek,
bennük a mélyzöld és barna maguk,
sárga szirmok, lehervadó levelek.

Látszik a világos levágott szaruk,
a fejek csak ott hevernek, átfedve
egymást, mögöttük fűszál, alattuk
egy nagy fehér virágfej teteje.

És itt az ember ki festette őket,
a fején nagy sárga szalmakalappal,
rajta ez a munkaruha: kék köpeny,
abban festette a nagy virágokat.

A virágok legnagyobb szenvedélye,
szerette a kókadt lágy szépségüket,
a nyár titkait őrizve képében,
lefestette elmúló életüket.

a természet lenyomatát
féktelen erő sarjad, nyújtózik és növekszik
a természet által előhívott alkotó energia közvetítője
akit megigéz a folyamat, melynek része