A nyár vége felé

A nyár vége fele


Most már mi is megyünk ki a nyárból,
sárga levelek tombolnak,
ropognak lábnyomok alatt,
hűs szellő fut végig a parkokon.

Az ég már szelídebb színeket hord,
és álmodunk még a szerelmet,
az erdőfény velünk új utakon jár,
a tavalyi ősz is felébred.

Gomboljuk be a kis kabátot,
szerelmünk sután ránk mosolyog,
hol lobbanó tűz mellett elhiszünk,
hogy talán még leszünk boldogak.

Kint a mezőn

Kint a mezőn

kimentem, afonyát szedni,
közben feltámadt a szél,
már nem tudtam, merre menni,
egy fa alá bújtam.

És láttam Isten mutatóujját,
valami nagy veszély fenyegetett,
de én csak a fához simultam,
éreztem a meleg kergét.

Így védve éreztem magam,
bár tudtam, nincs menekvés,
valami nagy kárhozat vár,
a naivság soha nem véd.

Nyár

Nyár

Meleg napokon ülök egy padon,
szökőkút fehér forrása hűsít,
emberek lenge ruhákban járnak,
itt a nyár, mely engem boldogít.

Sétálok a Duna rakpartján,
egy kis szellő rohan a bőrömön,
ebben a nagyon melegben
a folyó mellett a forró kövökön.

Lassan elhalad egy nagy hajó,
nézek utána, vele nem megyek,
nekem mégis jó, hisz itt vagyok
forró nyárban, mely engem szeret.

Visszamegyek az árnyékba,
füves részek, és virágos ágyas,
forró levegő még mindig körülvesz,
a nyár szeret engem palástjával.

Budapest, 2011-08-23

Hajnali béke

Hajnali béke

Repkednek a galambok kis szürke utcában,
sétálok bús fejet leszegető hangulatom,
idővel mégis békés derű lesz rajtam az úr,
vár a lombok közt napsugarak tárta kapu.

Már nézek is kifelé, és mennyi szépség,
lila- fehér kardliliomok, kis piros pipacsok,
a lóhere fehér és lilás virága, madarak dala,
ki teremti, bennem most megint békésség.

Már rég hallottam hajdani cimborák felől,
ma ideért egy levelük, finoman átölel,
csak nem várnak válaszra, nem kérnek ebből,
nem voltam hűséges, nem törődök ezzel.

Halászcsónakok

Halászcsónakok


Először csak egy rajz ceruzában,
a házak és bokrok egy kis faluban,
a háztetők egymás mellett téglában,
szegélyezik szorosan az utat.

Kifesti a tetőket élénken,
bokrokat zöldre az utca oldalán,
az utcát egy széles sárga részre,
az égre a napfény ragyogását.

A parton lát több halászcsónakot,
hajótesteket, magas árbocokat
a zöldet használja, és a narancsot
déli színekben festi azokat.

Isztanbul

Isztanbul

Végigsétálok ezen a bazáron,
vonzott a város, a neve is csábító,
- Isztanbul -
de hogy boldog leszek-e itt.

A folyó két kontinenst választ el,
hogy átíveljem a bennem lévő rést,
tovább megyek a Galatán,
jól tudom,
itt maradok, az örök kereső.

Mintha a város táncolna velem,
bódítóak az illatok,
van még sok felfedeznivalóm,
de mit is keressek igazából.

Magyarország

Magyarország

Magyarország, te csodaország,
almatlan éjszakaim varázsa,
soha nem múló szenvedély,
Jövőm tagadója.

Soha nem feladott bástyám,
őröm, titoktartóm,
örömöm, pusztítóm,
elherdált évek örökmozgóm.

Lényegem, zavarom, üresjáratom,
kiszolgált óraim tanúságom,
lélegzetem, nagy szerelmem,
istenadta nagy védencem.

Őrzött nyugodt óraim vallomása,
felindulás, titoktartás,
énekem, fájdalmon,
veszteségem, ihletadóm.

Cickafarktea

Cickafarok tea és cigányház

Reggel, mikor csak dereng az égbolt,
kimegyek, és futok egy kört,
lazulnak első esőcseppek, virágok
a balkonon,
egy fecske száll, rója az eget,
egy galamb búg, és feljön a Nap,
friss harmat befedi az üveglapot,
halom a madarak trilláját,
(a villanydróton egy rigó ül.)

Szellemek az éjszakában

Szellemek az éjszakában

Amikor ébredek, mint holdkóros felkelek,
sétálok éjszaka fekete ereiben,
már vár egy vonat: bús - vigadó szellemeknek,
míg érzés lángoló fáklyában világít fel.

Hűs bőrömön végig szállongó denevérek,
víg madarak dala kis távoli erdőben,
elszállnak az álmok végtelen messziségbe,
és csont-vér fáradtsága csak marad a gőgnek.

Hold sarlója köszön, kis csillag nem válaszol,
képtelenül lenge múlt vergődő ábrándok,
sorompó lelkembe vonat füttyszója hatol,
egyedül integetve, állok a vágányon.

Magamban énekelek nagy áruló csendben,
új nyár illata sejthetően tán körülleng,
búcsúzom én is, hol szerelmem elengedett,
kis halként úszom, távol tőlem tó víztükre.

Budapest, 2011. 06. 09.

Gyermeki révek

Gyermeki révek

Gyerekként még az volt a természetes,
hogy a tengerhez nyaranta utaztunk,
a zöldes-kék vizeket megszerettem,
partjain még éjjel is ballagtunk.

Lementünk a strandhoz reggeli csendben,
kis utcákban, ahol már sütött a Nap,
felkapaszkodtunk a meredek hegyre,
végig a dűlőkön, és fent volt a fal.

Onnan nézni a ködös messzeségbe,
szitáló fényben a távoli láthatárig,
szerpentin úton erdő sötétjében
az eget ágak közt csak elvétve látni.

Mezítláb szaladni felgyűrt nadrágban,
talp alatt szemcsés hűs homokot érezve,
fejünk fölött madarak sivítása,
lábat megmosni a parthoz érkezve.

Kint a nyílt tengeren suhanó hajók,
csodálni megtörő nagy hullámokat,
a tenyerembe véve egy csigás kagylót,
figyelek szálldosó sirályokat.

Minél gyorsabban a ruhát levéve,
belemerülni magas hullámokba,
sikítva tüzes medúzákra lépve,
elsodródni tengeri áramokban.

Esti séta

Esti séta

este haza térve, még nincs nyugtom,
még egyszer indulok, nézem a csillagokat,
másképp úgyse lehetne elaludnom,
elvegyülve a végtelennel sokat álmodok.

keresem a kis és a nagy Göncölszekeret,
néha egy kis darabig magukkal visznek,
és ott fürkészek egy nagy útszéli kertet,
a kiskutya benne régóta már ismer.

Néha nagyokat ugat, akkor otthagyom,
csak fütyülök, és sétálok tovább,
de ha úgy hívom, hogy barátom,
felismer, vinnyogva szalad hozzám.

És figyelem a macskákat is, hogy
milyen irányban futkosnak, hogy jobbra
vagy balra, némelyik szerencsét hoz,
néha úgy van, hogy osonnak rosszra.

Sétám után olvasnom kellene,
de van, hogy elfog a lustaság, zenét hallgatok,
gondolkozom a napomon még egyszer,
eszembe jutnak jó barátok, és elalszom.

Éjszakai futás

Éjszakai futás


A tó olyan volt, mint jókora jégtábla
fölöttem feszült a csillagos égbolt,
az ösvényt kerestem az éjszakában,
egy ijesztő embert láttam, csak árnyék volt.
A kutyák úgy ugattak, mint a hóhérok,
pedig el kellett mennem a gát mellett,
egyikük már rohant, és még elér ott,
túléltem, tovább nagyon szaladni kellett.
Az úton sár, sok terjedelmes pocsolya,
egy véget nem érő akadályfutás,
ezeket megúsztam, csak lépjek tova,
egyre siet a lábam e kis falun át.
Rá a nagyútra, ez ki van világítva,
fussak, már hideg van, kevés a kabát,
külön akkor, ha majd megyek a hídra,
míg egyszer lekanyarogok a nagy gátnál.
Most már annyira haza szeretnék érni,
lezuhanyozni, végre ágyba bújni,
az órámra nézek, az időt mérni,
elfáradtam, de olykor jó kicsit futni.

nehéz

Nehéz Időkben

Nem adom fel, ezt fogadtam meg,
bár már nem tudom, mi a jobb,
az örök harc vagy csendes béke,
ha már majdnem minden elveszett.

Budai park

Budai park

Itt ülök egyedül egy padon,
Rád gondolok, hiszen szeretsz,
egyszer vadul hozzád ügettem,
most már csak menekülök.

Budapest, 2011-07-17

www.nomad.hupont.hu

Mezők

Mezők

Eleven erő lakik a mezőben,
Provence-i tájakat feszít meg benne,
színek és terek, melyet képzelt nőnek,
terít, a színen sehol egy ember sem.

A szántóföld szelídsége búvik meg
benne, és a Nap a látóhatáron,
a mezőkben meghúzó élénk színek,
új életet véve régi halálon.

A sárga mezőt már le is aratták,
és egy ökrös szekér a háttérben,
szénaboglya előtt fáradt emberpár,
amely itt nyújtózik elégedetten.

És a másikon a piros pipacsok,
egy provence-i kert nagy virágágyai,
egy sárga ház a kert egyik sarkában,
képben a provence-i festő vágyai.

Új levelek

Új levelek

Emlékszel még

a tavalyi ősz

Hulltak a levelek

szerelem felébredt

És mint a kék tón

a liliomok

úgy úsztunk mi,

boldogságban,

és jött új tavasz

vele a bánat

elhervadt virág

a múló élet

szépsége

még egyszer

mély érzelem

talán új lombok

derűsége

még fokozott

az enyészeten

de emlékszel még

milyen szép volt az ősz?

Szétfolyó hótakaró

Szétfolyó hótakaró

Liliom, hófehér

bánatvilág,

dicsekszik veled

a mélykék tó,

veled remél és

emlékezik

Lát egy új szirmot

s a tavalyit!

Üzent a tavasz,

hogy jön megint

S kezd a lélek

énekelni

a tó megmozdulni

a jég alatt

érzi az első

napsugarat

Szétnéz s a halálos

téli napok

után már az is

öröme, hogy

mint a hófehér

liliom a tavon,

most szétfolyik

a hótakaró.

Nyárban

Nyárban

Szép sötétzöld

ma is a mező,

pedig már nyár van,

Nézd, mennyi vad

álom s vágyálom

mind esik szét,

míg a szép nyárban

egy napraforgó

magából kel

Nézd, ami múlt, hogy

védekezik,

míg az új

pályát nyer, nézz és figyelj:

megöl a harc

megöl a béke

és az élet

tervszerűsége,

ha megérted,

a te jövődből

is sokat

eléd terjeszt.