Mindennapok

Indulás

Nagy volt a ház. Ikerház. Lent lakott a nagymama, ez a boszorkány. A nagyapa gyakran menekült a sufniba. Ott aztán rágyújtott. De a nagymama a jó szaglásával mindjárt rájött, és gyenge alaknak titulálta férjét. De mi, gyerekek természetesen tudtuk, hogy a nagyapa az erős.

Nagymamám az akkori Németországhoz tartozó Bohemiában nőtt föl. Később ez a rész a cseheké lett. De nagymamám férjhez menetéig még német volt. Az úgynevezett protektorátushoz tartozott. Előtte a monarchia része volt. Tehát származástan szerint én is monarchiagyanús vagyok. Nagymamám és nagypapám története elég romantikus volt. Nagypapám egy kis faluban nőtt fel, nem messze a határtól. Biciklijével ment látogatni a nagymamámat. Nagymamám szüleinek földjük volt. De nehezen megmunkálható föld. A föld legnagyobb része lejtéseken volt, így a kézzel való munkához sokat kellett görnyedni, és traktorral se volt könnyű hosszá férni. Így hosszú napokon át kora reggeltől késő estéig szedték a krumplit és a többi táplálékra vagy takarmányra szánt növényt, amelyeket levitték a völgybe, ahol volt az udvar. Nem igazi apjával élt a nagymamám, hanem mostohaapjával és annak gyerekeivel, akik nem voltak kedvesek nagymamámhoz. Sokat szenvedett tőlük. Képzése se volt valami kielégítő. Mindig azt hangsúlyozta, amikor unokainak mesélt, hogy csak egy kézimunkát tanító néninél voltak óráik. Nagypapám minden esetre oda ment biciklivel és udvarolt imádott hölgyének. Egyszer egy szép nyári estén sétálni mentek, és Walter azt kérdezte Franciskától, hogy nem akarnak-e ebbe a szénakazlába bújni. Arról Fanni nem akart hallani. Akkoriban az nem volt sikk, hogy egy lány csak úgy menjen egy fiúval a szénába. Aki adott magára, ilyesmit nem tett. De ezt a nagyszüleim így adták elő. Ki tudja az igazságot. Utána lett nagyapámnak motorbiciklije, és nagymamám bőrdzsekiben ült a hátsó ülésre. Azt hiszem, a maguk idejükben azért jó páros voltak. Aztán lett lakásuk a péküzlet fölött. De ők házat akartak, ahogy ezt szüleiktől is ismerték. De akkoriban nem volt sok a munkahely. Arra vállalkoztak, hogy Mecklenburgba mentek, ahol krumplit szedtek. Sok munkáért kevés pénzt. Mindig fáradoztak, és igyekezetük meghozta a gyümölcsét. Megvették a házat. Sok volt a munka vele. A volt tulajdonosaknak lovai voltak, amelyeket a ház földszintén egy arra kialakított istállóban tartották. Ennek megfelelően is lekopott ez a rész. Teljesen újjá kellett felépíteni. És sok más felújításra is volt szüksége. Azt se tudom, hogy honnan volt ennyi pénzük, hogy ezt a nagy házat meg tudták venni. De mindenképpen, nem voltak túl képzett emberek, és a kezük munkájával mindenért meg kellett dolgozniuk. Amikor már bent laktak a házban, se lett kevesebb a munka. De mindig is kiadtak lakásokat. A ház mögött kert volt. Ott állatokat tartottak, tyúkokat. De aztán kezdődött a második világháború. Nagypapám még fiatal volt. Még nem volt harminc éves. Hollandiába kellett mennie. Ott aztán nem volt sok nevetnivalójuk. De nagypapám mindig meg találta a maga módját a szórakozásra. Egyszer nem volt ennivalójuk. Láttak egy kutyát. Többen ugyanarra gondoltak. Valamivel a kutyát csaltak egy sufnihoz. De nem ment belé, mielőtt becsukták volna az ajtót, megszökött volna. Az utolsó pillanatban becsukták, a kutya feje bent maradt, a teste kint. Valaki lelőtte a szegény állatot. Majd megették. Nem tudom, hogy normális körülmények között, ezt hogy élne meg az ember, háborúban más törvények érvényesek. Apukám nem látta az apját, míg az nem jött vissza a háborúból. Az anyukájával néha utaztak a szüleihez. Az ő udvarukon is több nyarat töltött. A háború után ez a rész cseh lett, és nagymamaim rokonainak el kellett hagyniuk otthonukat. Nem volt szabad sokat magukkal vinniük. Új életet kellett kezdeniük német területen. A háború után megint nem volt munka. Nagyapám mindenféle munkát vállalt, míg nem elhelyezkedett, mint sofőr. Főleg Közérteknek szállította a húst. A városban egy vágóhíd működött. Még nem beszéltem a tájról. Nagyon szép vidéken éltek a nagymamámék. Az a rész is, amely később cseh lett, valamint az a falu, ahol nagypapám nőtt fel, egy olyan tájon helyezkedett el, ahol sok a kis domb és sok az erdő. Aki először utazik oda, egy mesebeli tájra gondol. Olyan sűrű ott az erdő, hogy Jancsi és Juliska tényleg nehezen találna haza.

Amikor kicsi voltam, nőverem felolvasta nekünk a meséket, egy olyan mesekönyvből, ahol fejezetek és mandulák voltak. Mondtunk egy fejezetet és egy mandulát, és akkor kezdődött a mese. Három testverem volt. Egy szobában aludtunk. Én és a bátyám egy emeletes ágyban. Húgom a másik oldalon egy rácsos ágyban, hogy ki ne essen. Elég hideg volt télen ebben a kis kamrában. De mi mindig szívesen hallgattuk a mesét, amelyet nőverem egy kis lámpa fényénél, több kardigánba belebugyogva felolvasta. A mi agyunkban egy fűtőberendezés volt, egy takaró, amelyet elektromosan fel lehetett fűteni, de nem volt szabad elfelejtenünk, kihúzni a konnektort egy idő után, mert el is lehetett volna égni egy ilyen takarón. De anyukám mindig még egyszer jött, és ellenőrizte a dolgokat. Később, amikor már iskolába jártunk, anyukám minden reggel jött felébreszteni minket. Ha most visszagondolok, hogy milyen jók voltak ezek a reggelek, de a maguk idejében, hogy is tudná ezt értékelni egy gyerek. Az a fontos, hogy ott az asztalon van a reggeli. Anyukám igyekezett mindig mást adni, kétszersültből levest, zabpehelyét, lekváros kenyeret… és egyfajta pótkávé volt. Kakaó, tej, pudingleves… Aztán a csomagolt reggeli. Az iskola nem volt messze tőlünk. Ugyanabban az utcában volt. Az úton oda még benéztem a barátnőmhöz, és együtt mentünk tovább. Elég félénk egy lány voltam. Bár az osztály legjobb tanulója voltam, mindig féltem a rossz jegyektől. Ha nem tudtam idejében befejezni a dolgozatot, már remegett a kezem. Máig sem tudom, hogy honnan jött ez a szorongás. Ez a megfelelési kényszer. Csinos kislány voltam, szőke copfinkkal, mindig dicsértek. És arra szükségem is volt. Valószínűleg attól féltem, hogy már nem fognak dicsérni. Ez a fajta magabiztosság hiányzott belőlem. Húgom más volt, a szomszédnak is kinyújtotta a nyelvét. Ha anyukám szidta érte, még hazudott is, hogy csak összekulcsolt ajkkal csinálta a hangot. Engem wunderkindnak neveztek. Főleg matekból és a nyelvekből voltam jó. A legjobb oroszból, egy külön csoportba jártam, ahol versenyekre készültünk fel. Ez egy nagyon szép része volt a gyerekkoromnak. A részvétel a versenyekben és a felkészülés rájuk. Először a külön csoport tetszett. Egyszer találkoztunk hetente. Nagyon jó tanárunk volt. Bár neki is keményen meg kellett dolgoznia érte, hogy elfogadják saját iskolában. Rengeteget focizott a gyerekekkel, utána jöhetett a nyelv is. Szinte mindig csak ezzel foglalkozott. Azért tudom, mert amikor már más iskolába jártam, és már nem jártam az ő csoportjába, néha a lakásában meglátogattam. Ha jöttem, ott volt a rengeteg orosz újság, napilap, folyóirat, ahonnan mindig tájékozódott, és mindig új anyagot készítette tanulóik vagy a versenycsoportok számára. Mániája, szenvedélye volt. Én soha nem akartam tanár lenni, de amikor mégis választottam ezt a szakmát, ő volt a példaképem, vagy ezzel a megszállottsággal csinálni valamit, vagy egyáltalán nem.

Sajnos később el kellett hagynom ezt a csoportot, mert egy másik városban mentem iskolába. Egyszer csak ajánlottak nekem, hogy egy olyan iskolába mehetek, ahol még jobban tanulhassam az oroszt. A csoport vezetője erről le akart beszélni, azt mondván, hogy ő is készülhetne fel engem külföldi tanulmányokra. Úgy indokolta, hogy még eléggé naiv vagyok, és nem biztos, hogy egy kollégium egy jó hely egy olyan lány számára, akinek még nem erősödött meg a személyisége. De az igazgatóhelyettes behívta szüleimet az iskolába, és azt mondta nekik, hogy nem lenne jó, ha ezt a lehetőséget szüleim megtagadnák tőlem. Így a végén úgy döntöttük, hogy elmegyek a másik iskolába. Nyáron még lehetőségem volt, Oroszországba utaznom. A jó nyelvi eredményeimért kaptam ezt az utat. Az úgynevezett barátság vonatán. Több lány utazott egy fülkében, én, a barátnőm, egy harmadik lányt, és hozzánk költöztették a csoport vezetőjét, férfi személyében is. A másik lehetőség lett volna, hogy egy fiút költöztettek volna hozzánk, akkor ez még mindig a jobbik megoldás volt. Berlinben indult, és először Minszkben szálltunk meg. Aztán még Moszkvába, Leningrádba mentünk. Egy életre szóló élmény volt. Ez a nyár után akkor kezdődött egy új életem egy másik iskolában. Egyelőre ott is voltam a legjobb az orosz nyelvből. Ott is mentem versenyezni. De már láttam a határaimat. Ott olyan fiatalok is versenyeztek, akiket orosz anyanyelvűek készítettek fel. Természetesen ők voltak a legjobbak. Már nem jutottam tovább a megyei versenyre. De fel akartak venni abba a csoportba, és engem is felkészítettek volna anyanyelvűek. De ezt nem akartam. Most arra ki kell térnem, hogy kikkel tanultam együtt ebben a bentlakásos iskolában. Négyen laktunk egy szobában. Az egyik lányt már ismertem, mivel vele együtt jártam otthon a nyelvi csoportba. Volt egy másik lány a mi vidékünkről, aki tornász volt. A negyedik egy másik vidékről jött. Ő azt jelölte be, hogy franciát szeretne tanulni, és ezt a lehetőséget a mi iskolánk kínált. Az oroszon kívül intenzíven tanultuk az angol és a francia nyelvet is. Az első évet elég jól bírtam. Először alkalmazkodni kellett a magas elvárásokhoz, de tanulással le lehetett küzdeni ezeket az akadályokat. Hamar megszoktam a tanulást egy idegen környezetben, legszívesebben magamban tanultam, az egyik különálló íróasztalnál szoktam tanulni. A barátnőm még jobban vitte túlzásba a dolgokat, ő egy külön tanulószobába vonult vissza. A másik két lány a mi lakosztályunkban, egy szobában együtt tanult. Nemsokára Andrea külön csínyeket kezdett kitalálni. Szimóna ellen irányultak, akik mindig külön szobájában tanult. Az elején rossz lelkiismeretem volt, mivel a barátnőm lett egy csínytevések áldozata. De hamar úgy gondoltam, hogy az ő hibája, ha mindig elkülönül. Aztán jött a farsang. Kerestem a fülbevalómat. Végül Szimóna találta meg őket sapkájában. Az volt a gyanúm, hogy most már ezek a csínyek kettőnk ellen irányulnak. De a farsangi estélyén az egyik fiú az osztályomból hozzám közeledett. Ő is a mi vidékünkről jött. Mivel a farsang után elkezdődött a tavaszi szünet, arról is beszéltünk, hogy esetleg a szünetben találkozhatnánk. De aztán nem találkoztunk, és a szünet után már más barátnője lett. Nagyon becsvágyó volt ez a fiú. Én is az voltam, a másik lány talán nem volt annyira okos, de nagyon tudatos. Korábban egyszer nála aludtam. Anyukája elég szigorú volt. Lányába is belenevelte a tudatosságot. Aztán én is találkoztam álmaim hercegével. Ez a karácsonyi szünetben volt. A volt osztályom két lányával együtt mentünk táncolni. Az egyik szünetben egy fiú jött hozzám, hogy a szünet után nem lennék-e hajlandó az egyik barátjával táncolni, és rámutatott az egyik fiúra, aki egy kicsit egy színészre hasonlított. Nem tudtam, hogy minek köszönhetem a szerencsét, de beleegyeztem. Haza is kísért a fiú, és életem első komoly csókot tőle kaptam. Mindig már izgalommal vártam a hétvégeket, amelyeket ezzel a fiúval, barátjával, és annak a barátnőjével töltöttem. Néha egy másik páros még csatlakozott hozzánk. Mindig egy másik helyre mentünk táncolni. Tavasz táján már egy kicsit üresnek találtam kapcsolatunkat, mivel csak az együtt töltött szórakozásról szólt. Megint valami szorongás fogott el, de nem tudtam befejezni a kapcsolatot. Valamikor egy másik lánnyal láttam. És aztán én is belekezdtem a vad randizgatásba. Mígnem megint találkoztam egy olyan fiúval, akit komolyan is lehetett venni. Ez csak akkor következett be, amikor már egyetemre jártam.

Akkoriban családommal a balti tengernél szoktunk nyaralni. Ezek felejthetetlen élmények voltak. Később a tengerparthoz mentem, hogy ott egy üdülőotthonban dolgozzak. Húgom és bátyám is ott dolgoztak, bátyám már hazautazott, még egy ideig húgommal együtt dolgoztam ott, aztán ő is hazament. Kezdődött a vad időszakom. Este egyedül mentem a kulturális otthonba. Ott voltak spanyolok, akik a színpadon a capella énekeltek. Beleszerettem az ő hangjukba, úgy hangzott, mintha egy nagy katedrálisban énekelnének. Majd az ő asztalukhoz ültem. Volt még üres hely. Az egyik fiú faggatott engem, aztán felkért táncolni. Még sétálni mentünk a strandon. Következő nap is találkoztunk, vasárnap volt, és nem kellett dolgoznom. Aztán egyszer is feljött hozzám, és kezdődött a testi kapcsolatunk is. Egy idő után nekem már sok volt, azt mondtam, hogy holnap elutazom, ami nem volt igaz. Utána mindig rejtőzködnöm kellett. De aztán egy éven át leveleztünk. A következő évben megint jött a mi országunkba. Most apukám autóval ment érte. Csodálkoztam. Ha otthon volt fiam, mindig ellenkezett. Most készségesen érte ment. Pár napot nálunk töltött. Ez elég volt, hogy húgom is, talán anyukám is szerelmes lett belé. Az asztalnál nagypapámmal együtt énekelt. Ezt olyan csibészesen tette, talán Belmondóra, vagy Marlon Brandóra emlékeztetett sármjával. Aztán többé nem láttam, és beleszerettem egy matróz fiúba.

Ez a fiú lett a nagy szerelmem. Már egyetemre jártam. Még mindig le voltam törve egy esemény miatt, ami a középiskolában történt velem. Andrea meglopott minket, a többieknek pedig mesélte, hogy azt gondolja, én vagyok a tolvaj. Amikor ezt megtudtam, apukámmal együtt az igazgatóhelyetteshez mentem. Aztán rendőrség meg minden, de a lány ott maradhatott az iskolában, csak az volt a büntetése, hogy egy ideig nem lakhatott a kollégiumban. Ezt a történetet elmeséltem a matrózfiúnak. Őt is már sok csalódás érte az életében, ezért is akart minél távolabbra elmenni otthonról. A hadseregi szolgálat után a kereskedelmi flottához akart menni. Én már álmodoztam. A vidéki tanárnő és a kapitány. De aztán persze minden máshogy alakult. Pünkösdkor történt. Már egyszer szakítottam barátommal, de aztán megint leveleztünk. És most egy fesztivált szerveztek, ahol én is vehettem részt, mint tolmács. Utaztunk egy másik városba, és külön csoportokra osztottak be minket. Először helyben kellett tolmácsolnunk, akkor busszal továbbmentünk a csoporttal. Az első állomásunk Drezda volt. Ott mások közt a Szemperoperát is megnéztük. Egy énekes megkínált hellyel mellette. Már egyszer az ebédasztalnál velem szemben ült, és a kompótról kérdezett, hogy ez milyen gyümölcs. Aztán a buszban én kínáltam meg hellyel. Eléggé szimpatikus volt nekem ez az orosz énekes. Meséltem nekem a matrózos történetem. Egyszer fel is akart jönni hozzám, de elhárítottam. Hazamentem, találkoztam a fiúmmal, az énekes állt közöttünk. Most már végleges volt a szakítás. Búcsúzóul még egy gitárral megajándékozott. És elmentem Oroszországba, ott továbbtanulni. Természetesen az énekessel is találkozni akartam. Egyszer odamentem taxival, de nem volt otthon. Amikor felhívtam, feltettem a kagylót, mielőtt összejött volna a kapcsolat. Nem akartam tönkre tenni az emléket. De akkor is hallgattam a zenét. Csodálatos és borzasztó volt ez az egy év Oroszországban. Még gyászoltam matrózomat, közben még szerelmes voltam az énekesbe. Aztán megint egy találkozás. A közép-ázsiai fiú egyszer jött azzal, hogy nekik fogalmazást kellett írniuk az NDK-ról, hogy nem segíthetek-e. Barátnőm és én felmentük a szobájába, ahol a barátja is lakott. Máskor meghívtak teázni. Amikor kiderült, hogy barátnőmnek már van vőlegénye, mind a ketten rám kezdtek hajtani. A szebbik győzött, mivel okosabb is volt. Barátjában túl sok volt az indulat, ami egyáltalán nem tetszett. A másik fiú sokkal kulturáltabban viselkedett. Aztán barátja is belenyugodott, sőt még segíteni is akarta kapcsolatunkat. Hárman bementünk egy házba, ahol az egyik fiú rokonai laktak. Számomra soha nem derült ki, hogy kik is voltak ezek a rokonok. Valamilyen pálinkával kínáltak. Az akkoriban tilos volt. Csak bizonyos időkben lehetett kapni alkoholt a boltokban, külön márkákra. Az emberek természetesen megtalálták a módját, hogy otthon főzzenek maguknak. Aztán barátom bement velem egy másik szobába, ahol egy magason megágyazott ágy állt. Le is feküdtünk, de már kezdtem kijózanodni. Nem akartam én testi szerelmet. El is kezdtem sírni. Barátom megnyugtatott. Arra kérte, hogy ne meséljem el barátnőmnek. Ezek furcsa idők voltak. Minden az erkölcsről szólt, de titokban szabad volt. Utána már nem sokszor találkoztunk, de szerettem ezt a fiút, az esemény után is megtalálta a módját, hogy sétáljunk, beszélgessünk. Tetszett a nyitottsága. Nem volt átlagos fiú, ahol ő lakott még az volt a szokás, hogy megrendezték a házasságokat. Visszajöttem Oroszországból, és nem felejtettük el egymást, a matróz és én.

Még találkoztunk, de ez nem volt jó. Aztán el se tudtam dönteni, hogy hol szeretnék tanulmányaim után dolgozni. A szülővárosomban vagy abban a városban, ahol tanultam. És közbejött a rendszerváltás. Sokszor könyvtárban dolgoztam. Az egyik este teljesen üres volt a könyvtár, de az utcáról zajokat hallottam. Láttam a sok embert. Felébresztette kíváncsiságomat. Én is lementem. Gorbacsovi reformokat követeltek az emberek. Ezzel egyetértettem, velük tartottam. Aztán az egyik vagy a másik tanár is beszélt velünk az eseményekről, de leginkább csak az amerikai irodalom tanárnője. Nagyon nyitottnak tartottam őt. Ahogy később kiderült, az egyik nagyszülője lágerben halt meg. Marxista volt. Ő is támogatta a reformokat. De a következő tüntetések már nem reformokról, hanem egyesítésről szóltak. Sok egyetemista egy ellentüntetésben vett részt, ahol a kitartást a reformok mellett volta követelés. Röhögtek rajtunk, reformokkal már nem helyrehozható ez az állam. Azon a napon megint ott voltam, amikor bejelenték, hogy már nincs fal szabadon lehet utazni. Ez volt az a dolog, aminek igazan örültem. De hogy aztán ezt a szabadságot arra használjuk, hogy nyugatra megyünk, hogy az ott kapott pénzért bevásároljunk, eléggé megalázó volt, vagy vicc. Húgommal fogtuk a pénzt, de nem mentünk vásárolni, hanem lopni. Persze, hogy elkaptak. Legalább egy nyugati kocsiban utazhatunk, egy rendőrautóban. Akkor tömeges volt ez a jelenség. Az emberek pénzt kaptak, de inkább loptak. A lelkének egy védekező berendezése szerintem, nem hagyja, hogy megvegyenek. Csak féltem, hogy röviddel tanulmányaim befejezése előtt esetleg kirúgnak az egyetemről. Húgomnak ilyesmi meg se fordult a fejében. Jó kis meséket mesélt a rendőrnek, aki ezt mind meghallgatta, és megalapította, húgom volt a felbujtó, én meg a társas tettes, igaza volt. Még mindig nem tudtam, hogy hol fogok később dolgozni. Nem voltam eléggé határozott. Visszakerültem szülővárosomba. Ez nem nagyon tetszett, de mit lehetett csinálni.

Antonio, spanyol barátom is megtudta, hogy nyíltak a határok. Azonnal engem és húgomat meghívott. Még haboztam, hogy menjek-e. Nem kellene már egy régi kapcsolatot felmelegíteni. A végén mégis együtt mentünk. Húgom azt a stratégiát találta ki, hogy ott teljesen lazák legyünk. És bekövetkezett, aminek kellett. Kiderült, hogy barátom is vacakolt. Pszichológusának azt mesélte, hogy szerelmes mind a kettőnkbe, mitevő legyen. Lelkileg én már lemondtam róla, de még egyszer győzött a szenvedély. Utána a húgomé lett. Mire rájött, hogy ők nem illenek egymáshoz, vissza akart térni hozzám. Jó kis kavarás volt. Lehet a végén, még jó volt, hogy haza kellett mennünk, bár nem nagyon örültem annak a kilátásnak, hogy most egy kis vidéki városban taníthassak. Már azon töprengettem, mi lenne, ha egyszerűen ott maradok, és ott kezdek el dolgozni. Húgom természetesen beolvasott nekem, hogy teljesen elment az eszem. Azt hiszem, igaza volt. Úgyhogy hazamentünk, addigra húgomnak már Antonio egyik barátja lett a barátja. Az utazás után kezdett el spanyolul tanulni. És meg tovább tanultam a franciát, és tanítottam az oroszt és a franciát. Még mindig a matrózzal találkozgattunk. Beiratkoztam egy írói tanfolyamra. Levelező tanfolyam volt. Az anyagból csalódnom kellett. Egyfajta kereskedelmi írásra összpontosított, könnyen eladható szórakoztató szövegekre, már némelyik fortély jól jöhet egy komolyabb írásban is. Meg is írtam nekik véleményemet, ami persze őket egyáltalán nem zavarta, nem reagáltak rá. Hát tovább írtam, de már nem küldtem be írásaimat. A francia levelező tanfolyamot folytattam, ott is irodalmi szövegek alapján fogalmozásokat kellett írni, véleménykinyilvánításokat. És álmodoztam a változásokról. Karácsonyra Antonio és a barátja hozzánk jöttek. Megint érzelmi kavarodás. El akart jegyezni engem. Csalódottan elment, de utána is leveleztünk. És természetesen a matrózzal is még randizgattam. Egyszer eltűnt az a levél, amit Antoniónak akartam küldeni. Húgomat gyanúsítottam. Így vége lett a spanyol kapcsolatnak, bár húgom a következő nyáron is oda utazott. Én az egyik kolléganőmmel a Balti-tengerhez menetem. Utána egy gyerekcsoportot Angliába akartam kikísérni. De nem jött össze. Így már nem tudtam magammal mit kezdeni, és úgy döntöttem, hogy akkor összecsomagolom hátizsákomat és Csehországba megyek. Aztán még tovább mentem Magyarországra is. Budapestbe beleszerettem, de ez már egy másik történet. Tehát visszamentem haza, és még mindig bennem ez a nagy nyugtalanság. Többször már olvastam azt a hirdetést, hogy egy újságnál önkéntes gyakornokokat keresnek. Oda is utaztam, de kiderült, hogy csak újságárusokat keresnek. Közben már felmondtam az iskolában. Most mit kezdjek magammal.
Húgom visszajött Spanyolországból, én pedig állás nélküli voltam. Kezdődött az álláskeresés. Több helyre pályáztam, kezdtem egy tanfolyamot is, idegen forgalmat, nem tetszett. Míg húgom végül is hozta azt a hirdetést, hogy Magyarországon nyelvtanárokat keresnek. Nem akartam megpályázni az állást, de húgom unszolására mégis megtettem. Amikor megjött az igenlő válasz, nem akartam elmenni, most már anyukám is könyörgött nekem. Tehát elmentem, az egy évből közben már húz lett.

Mindennapok

2012. augusztus 23., csütörtök

2011. november 25., péntek

Indulás

2011. november 13., vasárnap

Wundschatten

2011. november 9., szerda

Őszi hangulatok

2011. november 7., hétfő

Herbstgeflüster

2011. november 6., vasárnap

Rosenstolz

2011. november 2., szerda

Zärtlichkeit und Gefühl